Bernáth Szilárd | Dahomey – Kik vagyunk?

Mit gondolsz a filmről?

Nyugtalanító érzés, hogy a film mint intuitív, intakt, önálló, művészi médium egyre mélyebb krízisbe kerül egyetemes szinten is, és az ipari érdek vagy a mondani akarás, a helyes morális oldalon álló szereplők pamfletszerű, fontos üzeneteinek vagy virtuális politikai törzsek identitásképviseleteinek, esetleg a mély, társadalmi, történelmi, politikai kérdések megfogalmazásának eszközévé sematizálódik. Közben a mozi egykori éthoszának demózása, a zavarba ejtő modern film hősidejébe való vágyakozás már egyre inkább csak boomer, idegesítő, attavisztikus infantillizmus.

A Dahomey takarékos, titka nem megfejthető elsőre, a konzervatív, tiszta dokumentumfilm zsánerén belül követ el határsértéseket, nem a formanyelv szintjén. A misztikus nyelven szóló szobor szekvenciái lépnek el egyedül a lírai dokumentumfilmes fogalmazás irányába, minden más tulajdonképpen frontális, Duna tévés egyszerűséggel beszél Franciaország disszonáns gesztusáról, ahogy a gyarmattartó hatalom visszaadja egy már a múltba gyötört, egykori afrikai királyság mai lakosságának a szoborkincseit.

Én kísértetfilmként tudok a Dahomey-ra gondolni, ahol az igazságszólamok zavarában elveszik az a pozíció, amiből narratívát, véleményt vagy ítéletet bírok alkotni. Ez a nézői szerep szokatlanul kényelmetlen, de azt hiszem, nem csak a magyarságom vagy a posztkolonializmussal kapcsolatos felületes lelkiismereti viszonyom miatt. Azért kísérteties ez a film, mert szembesít azzal a bűntudattal, amit meg sem érdemlek, involvál abba a pozícióba, amit jogosnak érzett cinizmussal mindig eldobhatnék magamtól: magyar vagyok, hát ez legalább azért arra feljogosít, hogy bűntudat nélkül, empátiával nézzek a francia gyarmatosítás afrikai áldozatainak szemébe. Ezt a bűntudatot csak meg lehet úszni, nem?

Lehet, hogy bár pl. működött budapesti Human Zoo de hát mi, magyarok akkor csak egy kolonialista világrend jelentős gyarmat nélküli részei voltunk!

A filmben kiemelt szerepet kap az identitás kérdése. Szerinted miből áll a magyar identitás? A benini emberek identitáskeresése tükrében mit jelent számodra a magyar identitás, és hogyan őriztük meg ezt az elmúlt évezred során?

Tényleg szükségünk van a két identitás párhuzamba állítására? A magyarságnak fontos, szoros, elidegeníthetetlen és büszke része az áldozati identitás, amely végigvonul az évezreden. Bár a rendszerváltás óta valójában csak az öngyarmatosítás áldozati státuszát birtokolhatjuk, a magyar identitás autonómiájáért, szuverenitásáért folytatott harc révén azért a magyar szenvedéstörténet, ha kell, persze párhuzamba állítható az afrikai gyarmatokon elő benini emberek elnyomott, megszomorított, nyomorba döntött létének évszázadaival. De csak, ha kell.

Európa a gyarmati korszak alatt jelentős gazdagságra tett szert. Mint magyar, érzel-e valamilyen kapcsolatot ezzel a múlttal? Van-e valamilyen felelősségünk vagy szerepünk az afrikai gyarmatosítás és kizsákmányolás kérdésében?

Ezeknek a kérdéseknek a provokatív politikumvallatási vágya bár megint pimf cinizmust váltana ki, most megint a kísértetiesség jutott eszembe.

A filmről beszélgetve Árva Márton hívta fel a figyelmemet Mark Fisher 2012-es esszéjére, amelyben Fisher Jacques Derrida hantológiakoncepcióját értelmezi újra.

Nagyon röviden összefoglalva, a hantológia-elmélet kísérteties, párhuzamos, egymást ironikusan kizáró, mégis egymást fenntartó értékjelenléteket feltételez a jelen kultúránkban. Anakronisztikus síkokat, amelyek egymást definiálják negatív módon.

Fisher például úgy érzékelteti egyszerűen a konkrét hantológiai percepciót, hogy megvizsgálja a zenei dallam hatásmechanizmusát. A dallam élménye időparadoxon, hisz egyszerre mindig csak egy hangot (vagy hangokat) hallunk a jelenben, de a dallam megelőző és a pillanatot követő hangjai ott kísértenek az aktuális hang mellett, így adnak zenei értelemben értelmet a hangsornak.

Fisher azt állítja, hogy az elektronikus zene (és úgy általában a popkultúra) pozitív jövőábrándjai 2005 körül értek véget. Ezen dátumon túl már nem vagyunk képesek megidézni a jövőt, emiatt tulajdonképpen a jelenkorban a futurizmus paradox módon „nosztalgiamódba” kapcsol át. Tehát amikor a jelenben a jövőről képzelgünk, az valójában egy a múltban elképzelt idealizált jövőkép, amit már elszalasztottunk. Ezek szerint a Fukuyama által leírt „történelem végi”, felszabadító posztmodernizmus már elmúlt. A jövő már nem a régi, ebben a térben pedig a kísértetiesség az alapvetés, a jelenünk örökre elveszett.

A Dahomey-ban Ghezo király szobra megszólal, képen kívül, a feketén beszél hozzánk, szólama kísérteties monológ, az alapállást, a primordiális rendet képviseli, amely misztikus igazságszólamaival idegenít el a jelen valóságának és felelősségének értelmezéslehetőségeitől.

Amikor a film csúcsjelenetében az egyetemisták retorikai narratívába igyekeznek helyezni az eseményeket, nézőként naivan próbálunk topogva elhelyezkedni a helyes morális térfélen, csakhogy Ghezo király felülírja a lehetséges politikai és erkölcsi olvasatokat. Érezzük, hogy a kísértetnek igaza van, hogy lehetne szembe szállni vele, de hogy pontosan miről beszél, ki tudja – ennek megfejtését csak mértéktelen cinizmussal lehetne vállalni.

A film egyik fontos kérdése, hogy a gyarmatosítással kapcsolatos vitákat gyakran más nyelven folytatják le, mint az érintett ország anyanyelve. Szerinted mennyire játszik fontos szerepet a nyelv az identitás kérdésében?

Lacan úgy fogalmaz, hogy az emberállat a nyelvbe születik bele, sőt, szerinte a nyelv mindig a Másik beszédeként realizálódik, így a szubjektum eleve elrendeltetett az odaképzelt másiktól, sőt annak a virtuális vágyától. Enélkül csak valamiféle absztrakt, elképzelhetetlen nyelvnélküli magány létezik.

Szívszorító, ahogy a benini egyetemisták franciául próbálnak küzdeni a nemzeti, kulturális függetlenségükért. Dermesztő, ahogy igyekeznek megfogalmazni történelmi, politikai, kulturális érveket és ellenérveket a szobrok pozíciójával kapcsolatban, miközben folyamatosan az az élményünk, hogy a nyelv használata esetükben önmagában autoagresszív aktus, a gyarmatosítók kumulatív, abuzív hagyatéka.

A nyelv hipnózis – megint csak lacani értelemben –, és a hipnózison túl Ghezo király kísértetének ősi nyelven szóló monológja képviseli a benini kollektív tudattalan igazságszólamát, amely minden politikai típusú véleményt tulajdonképpen komikusan debilizál.

Mit gondolsz, vissza kellene-e adni a múzeumoknak az elrabolt műkincseket? Tekintettel arra, hogy a múzeumok nemcsak megőrzik, hanem edukációs szerepet is betöltenek, fontosnak tartod-e, hogy a műkincsek visszakerüljenek az eredeti országukba, még akkor is, ha ott esetleg nincs megfelelő infrastruktúra azok védelmére és bemutatására?

Persze, hogy vissza kell adniuk. De ez az álláspont a filmben mégis szétesik a Ghezo által megképzett anakronisztikus térben.

Egyébként a film nyilvánvalóan legerősebb drámai jelenete az, amikor az egyik szobrot tartalmazó fadobozt a lépcsőn felfelé cipelő benini férfiak közé ólálkodik egy fehér vezető (nem derül ki a pontos pozíciója/titulusa), és segítséget, egyenrangúságot igyekszik imitálni azzal, hogy az afrikai emberekhez hasonlóan, de hasztalanul meg-megérinti a súlyos dobozt, aztán, amikor lebukik saját maga számára a felsőbbrendűség indirekt, ösztönös reprezentációja, akkor elkezdi bárgyún simizgetni a cipekedő afrikaiakat.


A Dahomey – Kik vagyunk?  január 30-tól a mozikban.