Bod Péter Ákos | Dahomey – Kik vagyunk?

Dahomey – Kik vagyunk mi?

Sokféle gondolatsor indul az emberben a film kapcsán, nyilván attól függően is, hogy a műkincsek visszaszállításának itt bemutatott története kötődik-e valamiképp személyes életéhez. Mifelénk, mondjuk a hallgatóim között, némelyeknek ez az óra talán csak bepillantás egy sosem látott egzotikus ország életébe, míg egy párizsi fiatalnak, gondolom, súlyos politikai-ideológiai tartalmú az ügy, aktuális vonatkozásokkal. A benini fiataloknak különösen az. Láthattuk, hogy a 26 elrabolt műkincs visszaszerzésének apropóján éles viták folytathatók a társadalomról, a napi politikáról, a volt gyarmatosítókhoz és azok nyelvéhez fűződő viszonytól, a benini társadalom mai állapotáról, egyéni és közösségi gyökerekről, ősökről és hősökről, mítoszokról és hitekről.

Nekem a film azonnal előhozta csaknem négy évtizeddel ezelőtti élményeimet, amikor az ENSZ fejlesztési szervezete által kiválasztott szakértői csoport tagjaként Ghánában voltam. A feladatunk a kormányzati rendszer modernizálásában való tanácsadói részvétel volt, izgalmas időszakban, katonai puccs után, amikor a volt Aranypart, az egykori brit gyarmat, immár a függetlenséget elnyerve, súlyos gazdasági viszonyok közé került. Így fordult pénzügyi és segítségért a nemzetközi szervezetekhez, azok pedig a segélyt fogadó kormányszervek átvilágítását és rendbehozatalát tették meg előfeltételnek.

Érdekes volt magyarnak lenni ott, fehér emberként, akinek az országa nem vett részt Afrika gyarmatosításában. Sőt, ironikus módon az akkori Magyar Népköztársaság nem volt teljesen szuverén a szovjet birodalom peremén, itt állomásozó megszálló csapatokkal. Amikor tehát a múlt sérelmei jöttek elő a ghánai kollégákkal való nem-hivatalos beszélgetésekben, a négy magyar leginkább egyetértően hümmögött: ismerjük azt, hogy hol a török, hol a német, hol az orosz birodalom telepszik rá az országra.

Akkor egyébként Ghánának, akárcsak Magyarországnak, mintegy tízmillió lakosa volt; most itt kilenc és félmillióan élnek, ott harmincmillióan. Vannak rendszeresen ghánai hallgatóim, és kíváncsiságból figyelem az ország dinamikus fejlődését – mára immár nagyon más, mint volt, a modernizáció rengeteg jelével, és ugyancsak rengeteg azóta is megoldatlan bajjal. Akárcsak Beninben, a volt gyarmatosítók nyelvét beszélik, és a nyelvi-politikai-kulturális kötődés nagyon erős. Ambivalens, persze, a volt elnyomók és a volt elnyomottak viszonya.

Ezt is ismerjük. Ahogy a szalontai Arany János odavetette kora Budapestjéről egy epés félmondatban: „por, piszok, német szó”. De attól még műfordított német auktoroktól. Édesapám is, aki három évet volt hadifogoly keleten, és kiválóan megtanult oroszul, mindig tudott különbséget tenni az orosz nyelv, az orosz nép és a politikai rezsim között. Magam is jártam Moszkvában, cserediákként, utána már a szakmámban fordítottam oroszból. Most mély szomorúsággal nézem a területrabló háborút, amelyben az Orosz Birodalom legrosszabb hagyományait élesztik fel a 21. században: a civil lakosság irtását, gyermekek elrablását és erőszakos oroszosítását, a hadifoglyok lemészárlását.

De vissza a filmre. Az elrabolt, egyenlőtlen cserén szerzett tárgyak visszajárnak a római jogelvek alapján. Ennél azonban bonyolultabb az élet, hiszen láthattuk, hogy a visszakapott emléktárgyakat 20 Celsius-fokon temperálják, helyesen, egy igen szegény országban, ahol a rengeteg helye lenne a pénznek – mint ahogy az ország elmaradottságára többen is utaltak a fiatal értelmiségiek vitáját rögzítő jelenetben. Persze fontos, nagyon is fontos, hogy az elődökről tudjon a fiatal és a kevésbé fiatal, és mégse egy távoli ország múzeumjába kelljen elmenni a múlt emlékeinek megtekintéséhez.

A „kik vagyunk, honnan jöttünk” vitákat valóban el sem lehet kerülni az új entitásokban, márpedig ezekből ma több van a glóbuszon, mint történelmileg kialakult intézményi keretek és vitathatatlan határok között élő nemzetállam. Most az ENSZ-nek csaknem 200 tagja van, Napóleon idején pedig 50. És nem csak Afrikára kell gondolni: Észtországtól Szlovéniáig számos olyan államalakulattal élünk egy Unióban, amely soha nem létezett, vagy csupán töredék történelmi időkig lehetett önálló.

De megint csak ambivalens érzéseim vannak. A dicső múlt és a fényes jövő túlságosan sokszor szolgált tisztességtelen eszközként cinikus politikusok kezében. Amikor nem volt liszt és cukor az akkori román kommunista diktátor uralkodása idején, Nicolae Ceaușescu bedobta a dák-román kontinuitás tézisét. Onnantól kezdve a nagynemzeti, hősi mítosz szolgált a jelenbéli bajok elleplezésére. Maga a kommunista ideológia általában is a fényes jövő, a társadalmi béke, a teljes anyagi és szellemi jólét ígéretét kínálja híveinek. A gyakorlatban pedig a hatalmon levők ezzel a ígérettel, no meg „adminisztratív eszközökkel” igyekeztek beszorítani a nélkülöző és egyéni jogaiban csorbított társadalmat a helyzet elfogadására.

És nem kell távolabbra menni, korábbi példákat keresni: amikor nálunk politikai tényezők hatvannégy vármegyéről beszélnek, Nagy-Magyarország térképét tartják tüntetően hivataluk falán, úgy gondolom, hogy mai agendájukat szolgálják, és visszaélnek a sokakban élő nosztalgiával. Mondom ezt úgy, hogy apai ágon erdélyi a családom, anyai felmenőim sírja a mai Szlovákiában található. Fontos és jó tudni, honnan eredünk, de nem szabad engednünk, hogy kijátsszák a múltat a jelennel szemben.

Sérelemre, sajnos, könnyű politikát építeni. Történelmi sérelme pedig minden egyes népnek lehet. Mindig található olyan térkép, amelyen az enyém volt az, ami most a tiéd. Elnyomás? Sokféle szenvedést élt meg az emberiség mindmáig. Bizony, felidézhetjük, hogy keresztényeket százezerszámra vetettek rabságba oszmán és arab államokban a 16-17. században; nemcsak az Egri Csillagok regényes fordulata a gyerekrablás. A török birodalom itteni uralkodását talán másként taglalják a török tankönyvek (ha egyáltalán), mint amit mi gondolunk arról az időről („török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”). Sokkal bonyolultabb a múlt, mint ahogy az megjelenik politikai szónoklatokban.

Marad csak a remény, hogy minden új nemzedékben feltámadhat a múlt megismerése iránti őszinte érdeklődés. Nem a történelem átírására, nem a régi háborúk újravívása szándékával, hanem mert a mai énünkben benne él rejtve, lappangva a múltunk, és jobban értjük magunkat, hazánkat, környezetünket, ha tudunk a múltról. És többet a mítoszoknál.


A Dahomey – Kik vagyunk?  január 30-tól a mozikban.