Magyari Péter | Dahomey – Kik vagyunk?

Dahomey homálya és az identitás alakulása

Furcsa film a Dahomey – Kik vagyunk? című, Budapesten nézni különösen furcsa élmény, mert hozzáolvasás nélkül szinte egy kukkot sem érteni belőle. Ahogy a derék benini diákok, akik szenvedélyesen vitatkoznak egymással hosszan a filmben, ők sem értenének abból semmit, hogy mit nekünk Kukkónia (azaz Csallóköz), és miért hangzik a kuk sikamlósan, a csalló pedig hamisan, legalább első érzetre.

Az ilyen dolgok meghallása az identitás maga. A nyelvnek és kontextusnak minél bonyolultabb szövedéke nyer második és harmadik jelentést, és hoz felismerésük minél erősebb bizsergést az elmében és vértolulást a szívben, annál mélyebb kötődésre utal az élmény, és annál nehezebben magyarázható kívülállóknak. A Dahomey film felvillant valamit egy ilyen távoli szövedékből, de éppen csak annyit, hogy elhiggyük, hogy a beninieknek is megvan a maguk szövedéke az identitásuk körül, de ez még önmagában aligha meglepő.

Egy dolgot biztosan éreztet a film: ha elkezdünk identitásról beszélni, és főleg ha régi tárgyakra alapozva tesszük ezt, akkor bele fogunk zavarodni a diskurzusba, és előbb-utóbb véresek lesznek a gondolataink, mert a háború és az erőszak minden állam, nép, törzs történetében hangsúlyos. Az identitás kovácsműhelyében az érzelmektől fűtött közös tudás a formálhatóra hevített vas, a tüzet pedig az erőszak táplálja, mások őseinek vagy a mi őseinknek az erőszakos cselekedetei. Minél szentebbek és mágikusabbak a hivatkozott tárgyak, és minél többfélék vagyunk, annál inkább bele fogunk zavarodni a diskurzusba, a súlyos sérelmek és hősies dicső tettek libikókáján ragadunk, soha nem érintve talpunkkal a talajt.

26 darab, francia múzeumokban 130 éve őrzött, a dahomeyi királyoktól elvitt tárgy kerül vissza az immár Beninnek nevezett afrikai hazába, ezt az utaztatást követi a film. A restitució bemutatása egyszerre mágikus és hiperrealista, és e két narratíva ellentmondásosan fonódik egymásba – a fon egyike a Beninben beszélt 55 nyelvnek, és ez nem lenne mindegy a film megértése szempontjából, de nem segítenek itt az alkotók, mert úgy tűnik, mintha ez lenne az ősi anyanyelv, amit szinte teljesen elfedett a gyarmatosító francia, holott utóbbi az állammá formálódott Benin népeinek lingua francája is, nélküle több tolmács kellene egy összbenini megbeszélésen, mint amennyi az Európai Parlamentben egyszerre ügyeletben van egy plenáris ülés alkalmával. 

Mágikus a film, mert az egyik királyt (kicsit állatként) ábrázoló nagy faszobor rendszeresen megszólal, torzított effekthangon bölcselkedik, lírai bonyolultsággal. Rajta kívül pedig főképp benini egyetemisták (nem derül ki, hogy kik ők, ehhez is utána kell olvasni) vitatkoznak, ezt nevezem a hiperrealista szálnak. Arról szól a disputa, hogy mit jelent a szobrok hazahozatala politikailag, erkölcsileg, identitásilag, elnökileg és geopolitikailag. Az álláspontok egymástól távoliak, érdekes dilemmák merülnek fel, például, hogy a gyarmatosítók nyelvén tudják csak elmondani azt is, hogy mit gondolnak a gyarmatosítókról. Azt már nem tudjuk meg, hogy a dahomeyi királyok nyelvét a mostani beniniek legfeljebb harmada beszéli, és e királyságok üzleti modellje azon alapult, hogy rabszolgának adták el évszázadokon át az északabbra élőket, akiknek leszármazottai most szintén beniniek.

Ha kinyitnánk ezt a vitát, akkor kiderülhetne, hogy maga Benin is egy francia konstrukció, ahogy egyébként talán a nemzetállam eszméje is az. Éppen csak egy-két mondatot kap a filmben a vudu, mint innen származó vallás, vagy a benini elnök is, aki semmiképpen sem a jogállamiság bajnoka, viszont felmerül, hogy az egész műtárgy visszaszerzési művelet csak az ő PR fogása (vagy esetleg Macron francia elnöké). Elhangzik még a kérdés, hogy kevesebb lesz-e az éhes gyomor, attól, hogy a szobrok hazatértek; illetve lehet-e kontinentális forradalom Afrikában, és ennek kitörésében gyújtószikra lehet-e a tárgyak megérkezése. Meg hogy ezek műtárgyak vagy szakrális eszközök-e, tisztelni, imádni, mutogatni vagy használni kellene-e ezeket (őket?). Ezek mind fontos, de éppen csak felületesen érintett kérdések, és taglalásukat bizarr módon ellenpontozza, hogy a film alkotói úgy foglaltak állást a vitában, hogy életre keltették az egyik szobrot, azaz isteni erőt tulajdonítottak neki, a maguk részéről lezárva a diákok azon vitáját, miszerint itt mágikus, földöntúli erők érkeztek-e haza – naná, szól az alkotók határozott véleménye. 

Ha muszáj honi párhuzamot vonni, akkor talán a Szent Korona 1978-as hazatérése (visszaadása) merülhet fel, ami szintén kinyitott hasonló kérdéseket: megérdemelte-e Kádár, hogy ezzel is konszolidálja vérrel szerzett uralmát; a Korona egy szép emléktárgy vagy éppen Magyarország spirituális értelembe uralkodója, és mint ilyen még jogi személy is (ahogy a róla elnevezett tan állítja); csodáljuk vagy használjuk, és ennek megfelelően múzeumban vagy a Parlamentben van-e a helye(vö. „ma talán a kontinensen nincs is, talán csak Angliában, ilyen szintű vitrin”). Lám, még nekünk, bő ezer év államisággal a hátunk megett sem könnyű feldolgozni a történeti tárgyaink érkezését, elhelyezni azokat középületeinkben, tankönyveinkben, a tudatunkban.

Mutatja a film, hogyan locsolják éjjel a parkot a frissen épült, modern kiállítóterem körül, és aki hozzáolvas, az tudja, hogy mindez egy olyan országban történik, ahol a lakosság közel fele a létminimum alatt tengődik. Megéri? Az egyik diáklány 15 percig sírt állítása szerint, amikor a tárgyakat végre megpillantotta. Az identitás kovácsműhelyében a költségek nem úgy értelmezhetők, mint az excel táblák zöld-fehér laposságában. Óvatosan erre is utal a film, pláne amikor fehér nagy Toyotákkal érkeznek a diplomaták megtekinteni, meg az arannyal díszített, botra támaszkodó fontos idősek, akikről nem tudjuk meg, hogy kicsodák, de érezzük, hogy ők a helyi elit. Politikai esztrádműsor vagy szent szellem katartikus kiáramlása? Mire az ilyen kérdések eldőlnek, addigra nem korbácsolnak komoly indulatokat megvitatásuk, mert mindenkinek hétköznapi nyilvánvalósággá formálódik, hogy mi a válasz. A konszenzusig a túlfűtöttség kimúlásán keresztül vezet az út. Amikor a kovácsoltvas már kihűlt, akkor szilárdul meg. 


A Dahomey – Kik vagyunk?  január 30-tól a mozikban.