
Elöljáróban mindenképpen rögzíteni szeretném, hogy nem vagyok sem a restitúció, sem annak testvére, az eredetkutatás (provenience) szakembere. A terület lelkes amatőreként nézhettem a filmet, és csupán némi előinformációkkal rendelkezve ugyan, de összességében mégis értve a problémákat, lehettem nézőként a filmben közvetített nagy ünnep részese.
Az utóbbi időben a Benin bronzok körül kialakult diskurzus igencsak felforgatta a nagy múzeumok életét, és rávetítette a gyűjtemények újragondolására, de leginkább az eredetek alapos vizsgálatára. A munkák még az elején tartanak. De a probléma sokkal összetettebb annál, semmint lehetne egyértelmű, elvágólagos magyarázatokat adni, vagy döntéseket hozni.
2017-ben a választási kampányában Emmanuel Macron kiemelkedő pozícióra helyezte a gyarmatosításból szerzett műtárgyak visszaszolgáltatását. Ez több volt, mint kampányszlógen, mert nyilvánvaló lett, hogy a 20. század teljes kulturális szerzeményezési történetére fog kihatni, és átírja a tulajdonosi és közvetítési értékeket. Ez a politikai és kulturális döntés lavinát indított el, nemzetközi hatással, de egyben új fejezetet nyitott az egyetemes értékű kulturális javak kontextus- és tulajdonviszonyainak újragondolásában. Mérföldkő lett az együttélés és kölcsönös tisztelet történetében, de persze ez a felelősségvállalás Európa nagy múzeumaira hatalmas feladatot hárított. A gyarmatosításból szerzett műkincsek eredettörténetét kellett elővenni, szétszálazni leginkább jogi és csak másodlagosan erkölcsi kategóriák mentén, és bizonyítani a származást egy olyan műkincsállománynál, ami több millió darabban számolható. Tehát egy hosszadalmas folyamat vette kezdetét.
A gyarmatosításból, ill. az egykori gyarmatokról származó műkincsek jogi meghatározása alap kérdések mentén történt, jelenleg a szerzeményezés körülményeire kell a bizonyítékokat megtalálni: a műtárgy származását kell bizonyítani, rablás, „szerződéses” ajándékozás, vásárlás az eredeti elsődleges, és vásárlás a másodtulajdonostól, csere – gyarmatosított és gyarmatosító között, vagy fizetett és ezzel engedélyezett lelet szerzés (ez főleg a régészeti munkákat érintette), vagy beszerzés a fekete piacról került a gyűjteménybe, és sok-sok más kérdésre keressük a választ.
Lényegi kérdés egyelőre mindvégig a műtárgy tulajdonlásának a legitimációja. (pld. a gyarmatosított területeken föld feletti és föld alatti területek tulajdonviszonya is eltérhetett, mindkét esetben gyarmatosító státusz tehát ismét egy speciális helyzet.) És ugyanígy újragondolandó az egyetemes kultúra értékeire vonatkozó szemléletváltás is, aminek itt a kezdeteit láthatjuk, és aminek talán kihatása lesz a természethez való viszonyunk újragondolására is.
A világot érintő restitúciós folyamat máig tartó és hosszadalmas, és nem Macron kezdeményezése volt az első. A 2. világháború vesztes országai, majd a koreai, a vietnámi háborúk után az 1960-as évek végén a nemzetek kezdeményezték a műkincsek visszaigénylését. (Hogy mennyire nem lett belőle érdemben túl sok, bizonyítja, hogy az egykori Szovjetunió a mai napig csak egy töredékét adta vissza a háborúban az elvben mentésre elvitt műkincseknek Magyarországnak. Kelet-Nyugat Németország esetében érzékenyebb diplomáciai helyzet volt, ennél fogva az NDK-nak több műkincset szolgáltattak vissza, de ez sem volt zökkenőmentes folyamat.)
Jelentős, politikai és európai diplomáciai oldalról indított kezdeményezése volt Melina Mercurinak, egykori görög kulturális miniszternek, a külföldön található görög klasszikus műveinek visszakérése, főleg a brit múzeumok felé, többek között a British Múzeumban őrzött Parthenon fríz visszaszolgáltatása lett volna a kérés, ami nem járt sikerrel, mert plauzibilis magyarázatként a világ műkincseinek megismertetése, tehát az edukatív irány adta a múzeumban maradás indoklását.
Vissza a filmhez: Ez a dokumentarista jellegű alkotás egy enigmatikus értékű lépést rögzített. A Benini szobrok részbeni visszaszolgáltatása régóta érlelődő folyamat első nagy lépése volt, az első restitúciós kártérítés, ami a gyarmatosítási zsákmányok sorsát illeti. Franciaország ebben élen járt, a film nagyon hitelesen és remekül megfogalmazta a visszaszolgáltatás és annak következményeinek a kérdését.
A filmben szereplő megnyilvánulásokból kiderül, ez nem csak identitás-, vagy percepciós kérdés, hanem összetettségében a 21. század kulturális emancipációs folyamatának az első lényegi lépése. Ez a film az első hivatalos lépést dokumentálta abban a kétoldalú folyamatban, amiben már rég nem fekete/fehér állapotról beszélhetünk, hanem a nemzeti javak újraelosztásának tulajdonképpeni újraértékeléséről, amiben áldozat és tettes differenciált szerepkörben van jelen. Tehát elindult egy nagyon összetett keretű folyamat, aminek mindkét fél a hatását perspektivikusan szemléli.
A film nagyon nagy hatással volt rám. Először szembesülhettünk azzal, mit jelent a kolonizációban szerzett műtárgyaknak a visszaszolgáltatása, a restitúció, mennyivel érve vágóbb egy közönséges visszaszolgáltatásnál, mennyivel több érték és kulturális üzenet van egy ilyen lépésben, és hogyan mutatkozik meg, illetve hogyan hat az érintett, egykoron gyarmatosított nemzetek jelenében.
A benini műtárgyakat általában a bronzszobrokkal azonosítjuk. A 20. század előtt készült benini bronz szobrok megközelítőleg 96%(!) Beninen kívül, a nagy európai múzeumokban találhatók. Jelen filmben 20 műtárgyról van szó, amiből a nagy király szobrok, fa munkák, -feltételezem-, hogy a Quai Branly múzeumban őrizték, Párizsban. De általános érvényben megmarad a benini bronz szobor kifejezés, mint kategória. És ezzel beépül a történelembe, sőt szinonimája lesz az első jelentős gyarmatosításból eredő műtárgyak visszaszolgáltatásának.
Különleges értéknek tartom a filmben a felszólalásokat. Szinte valamennyi probléma felmerül, ami a restitúciót övezi. A közönség precízen megfogalmazza a mára vonatkozó kérdéseket ebben a filmben. Rákérdeznek a tárgyak jelenidejű üzenetére, rákérdeznek, hogy egy nyugati gondolkodásból kialakult múzeumnak Dahomeyben hol a helye. Felmerül a kolonizáció stigmája, tárgyra és személyekre vonatkozóan. Felmerül a nyelvi kérdés, a két ősi nyelv használata, azok tovább élése vagy elhalása és érvényük a tárgyak visszatérése esetén. Tud-e egy ősi nyelv a nagy világnyelvek gondolkodásával és szókincsével felvenni a diskurzust, és hogyan lesz a visszaszolgáltatott 20 tárgy nemzeti tulajdon, miközben jelenleg a királyi palotában tudták csak elhelyezni? (Tudtommal a Német Szövetségi Köztársaság nagy összeggel támogatja egy korszerű épület létrehozását.)
Lényegi, hogy a tárgyak története nagyon 21. századi lett, egy par excellence nyugati narratíva – műkincs rablás, megszerzési kényszer, mentési szindróma álca szerepe –, de ugyanakkor a világ kultúrájának ismeretterjesztése, és hogyan funkcionálnak majd ezek a tárgyak a mai Beninben, ahol az ősi kultúrának ma már csak nyomai vannak, a kultikus tárgyak lényegében vesztettek funkcionális eredetükből, és ma Beninben is a saját és az egyetemes kulturális örökség részét képezik, amit a nyugati kultúrában is üzenne.
Tehát a cél nem egy újabb rezervátum létrehozása, hanem élő, eleven kapcsolat teremtés a kulturális örökséggel. Ez a stratégia a múzeumi definíciót is az új feladatánál fogva újraírja.
Mindenkinek figyelmébe ajánlom a most megnyílt Néprajzi Múzeum új állandó kiállítását a Városligetben. A kiállítás struktúráját a gyűjtemény története adja, tiszteletadás a gyűjtő tudósoknak, és tisztelet a nagy egyetemes kulturális értékek előtt, értékmentés és értékteremtés együttesében. Érdemes megnézni.
A tárgyfordítás jelenidejű történés, a jövőre vonatkozó koncepciója még nem létezik.
A Dahomey – Kik vagyunk? január 30-tól a mozikban.