
A film nagyon fontos kérdéseket vet fel, a gyarmati múlttal és annak következményeivel foglalkozik, érinti az identitás, a nyelv és a kulturális örökség témáit, amelyek napjainkban is rendkívül aktuálisak – itthon is. Számomra a film legérdekesebb részei azok voltak, ahol a hozzászólók ütköztették nézőpontjaikat a benini műkincsek visszahozatalának kérdésében. Ezekből még többet is szívesen láttam volna, akár további társadalmi rétegek megszólaltatásával. Rendkívül érdekes, hogy hány aspektusból közelíthetjük meg a nemzeti identitás kérdését: hogy egyes emberek számára mi az, ami fontos, mihez tudnak kapcsolódni, miben látják annak lényegét.
A múlt feldolgozása alapvető a társadalmi fejlődés szempontjából, hogy megérthessük a múltbeli események hosszú távú következményeit. Ahogy a benini, úgy a magyar identitás is szorosan összefonódik a történelmi eseményekkel, mint például a török hódoltság, a Habsburg Birodalom vagy a 20. századi történelem fontos eseményei. Az identitáskeresés néha itthon is hasonló vitákat eredményez, amelyek vélt és valós sérelmekből és veszteségekből táplálkoznak, noha itthon ezeket mégiscsak magyar nyelven vitatják. Számomra a film egyik legnagyobb ellentmondása éppen az volt, hogy az identitásukról folytatott viták a filmben franciául, azaz a gyarmatosítók nyelvén zajlottak. Magyar identitásomnak fontos része az anyanyelvem: ezen a nyelven gondolkodom és érzek – ugyanakkor a nagyvilágban számtalanszor éreztem azt a sehova sem tartozás, sehova sem kapcsolódás érzését, amit egy ilyen „zárvány-nyelv” jelent. (Mégsem örülnék, ha például mára mind németül beszélnénk itthon, a Habsburg Birodalom utóhatásaként.)
A világ nagyvárosainak múzeumaiban számos műkincs található, amelyek a gyarmatosítás időszakából, rablásból származnak. Saját nemzeti identitásomnak nem igazán részei a múlt tárgyi relikviái; nem érzek meghatottságot például önmagában a szent korona vagy az országalma látványától. Viszont, ha ezek idegen földön lennének – ahogyan a filmbeli műkincsek –, akkor mégis fájna. Úgy gondolom, fontos lenne, hogy ezek visszatérjenek származási helyükre. Ezek a kincsek a helyi kultúrák részét képezik, és a visszaadásuk segíthet a közösségek identitásának megerősítésében, valamint a kulturális örökségük megőrzésében. A korábbi gyarmatosító országok részéről pedig gesztusértékű lépés lenne a múlt feldolgozása tekintetében. Szerencsére ma már rengeteg kreatív és interaktív eszköz áll a múzeumok rendelkezésére, amelyekkel pótolhatják a műtárgyak fizikai jelenlétét. A múzeumi kultúra folyamatosan fejlődik, és egy kiállítás ma már nem csupán a vitrinben elhelyezett tárgyak megtekintéséből áll.
Mindezek mellett számomra a film arról is szólt, hogy a műkincsek körüli „balhé” mégiscsak eltörpül amellett a feltartóztathatatlan folyamat mellett, hogy a 21. században élünk, a globalizáció kellős közepén, ahol már mindenki egyforma farmert hord, egyforma zenét hallgat és ugyanolyan telefonnal telefonál, bárhol is legyen a világon. És ez a folyamat lassan, de biztosan halad előre…
A Dahomey – Kik vagyunk? január 30-tól a mozikban.