
A posztmodern, a post-truth, a posztdemokrácia, meg a posztminden utáni időkben sokkal nagyobb szükségünk van a dokumentumfilmekre, mint korábban bármikor. Kísérletet tenni a valóság megismerésére talán soha nem volt olyan fontos, mint most, amikor az emberek a saját buborékjaik kilúgozott vizében úszkálva igyekeznek figyelmen kívül hagyni és kizárni mindent, ami ellentétes a saját valóságérzékelésükkel. Azok vagyunk-e, akinek mutatjuk magunkat? Minek látnak minket mások? Ki vagyok én? Hova tartozom? Mi a valóság? Honnan jövünk, és mivé leszünk, ha meghaltunk?
A Dahomey – Kik vagyunk? c. filmet nézve az emberben megerősödik, hogy minden kérdést, amit az emberiség kétezer évvel ezelőtt elkezdett feltenni magának (majd a válaszokat elnevezte filozófiának), újra kell beszélni. De most nem az a cél, hogy egyetemes megfejtésekre jussunk, hanem hogy egyéni, helyi, kisközösségi válaszokat találjunk. Ez a film pont ezt teszi. Sok csenddel, mégis nagyon határozott hangon, világokon átívelően, mégis egy kis közösségre figyelve keresi a választ arra a kérdésre, hogy mi tesz minket azzá, akik vagyunk.
A magyar történelemnek kevés szerencsés mozzanata van, de legalább azzal a bűntudattal nem kell megküzdenünk, hogy gyarmatosítók lettünk volna. Persze azért vadászaink és világjáróink az egzotikumot keresve szép számmal loptak el másoktól… gyakorlatilag mindent, ami mozdítható volt és amit elbírtak. Ahogy akkoriban ez szokás volt. Ahogy igazából évszázadok óta szokás volt.
Szerintem elképesztően fontos a film, mert ezután nem lehet úgy bemenni egy múzeumba, hogy a történeti tárlatoknál ne az jusson az ember eszébe, hogy helyükről, kultúrájukból, embereiktől elragadott tárgyakat lát, amiknek a történelmi gyökereit eltépték…. az is eszembe jut, hogy az állatkerteket is pont annyira kegyetlen és idejét múlt intézménynek érzem, mint ezeket a múzeumokat. Miközben tudom, értem, hogy a világot akarja megismertetni. Mégsem tudom kizárni azt, hogy ezek a tárgyak, amelyek a mi múzeumunkban díszek, az eredeti helyükön használati tárgyak lennének. Vajon mi fontosabb? Bámulni valamit anélkül, hogy igazán értenénk, vagy használni, kapcsolódni, a mindennapok részévé tenni – akár annak kockázatával, hogy nem marad tökéletes a látvány. Számomra ez utóbbi sokkal civilizáltabb megoldásnak tűnne.
A filmet nézve eszembe jut, hogy az én identitásom vajon milyen. Közel 30 éve élek Budapesten, mégis vidéki suttyónak érzem magam még mindig. Békéscsabán születtem és ott nőttem fel, a kommunizmus végóráiban, vallás nélkül, és bár szlovákok (tótok) lakta kerületben, de nemzetiségi identitás és öntudat hiányában. A gyökereimmel évtizedeken keresztül nem voltam közvetlen kapcsolatban. Hátrahagytam, mert azt éreztem, hogy a beilleszkedéshez ez kell.
Első generációs, vidékről Budapestre migrált értelmiségiként az identitásom mindig kettős (többes) lesz itthon, és külföldön is. Büszke vagyok a magyarságomra, érdeklődöm a történelem iránt, olvasok, művelem a nyelvet. Miközben fontosnak érzem, hogy megismerjem mások nyelvét, amin keresztül kapcsolódni lehet. A vitáinkat és beszélgetéseinket a lehető legtöbb nyelven és a lehető legtöbb szóval kell lefolytatni. Újra és újra megnyitva régen lezárt helyzeteket, és rácsodálkozva arra, amit ma mondanak és mutatnak. A nyelv a kapcsolódás eszköze – erre is kellene használni.
Sokan, sokféleképpen éljük meg a magyarságunkat itthon és külföldön. Nekem egyre fontosabb, hogy ebben csak magamra figyeljek. Ne vigyen el mások elvárása, világképe vagy hangja. Ha külföldön vagyok, ott is fontosnak érzem kihangsúlyozni, hogy amit én gondolok, képviselek, az nem feltétlenül egyezik azzal, amit másoktól, máshol látnak. Egy génállomány annál erősebb, minél sokszínűbb, minél többféle forrásból táplálkozik. Így vagyok a magyarsággal, mint identitással is.
A Dahomey – Kik vagyunk? január 30-tól a mozikban.