
Kik vagyunk?
Válasz a Mozinet körkérdésére
Mit gondolsz a filmről?
Mati Diop Dahomey – Kik vagyunk? című filmje nemcsak témája miatt fontos alkotás, hanem formamegoldásai is igen érdekesek. Alapvetően dokumentumfilmről van szó. Két meghatározó szerkezeti eleme az elhurcolt műkincsek visszaszállításának bemutatása és az ennek kapcsán kibontakozó, egyetemisták részvételével lezajló társadalmi vita rögzítése. Mindezt azonban kiegészíti egyfajta kommentárként a műtárgyak, a kultikus alakokat ábrázoló szobrok közül Ghézo király „belső monológja”, amely különös, mélyen zengő, visszhangosított, mintegy a régmúltból előgomolygó beszédzeneként hallható. A dokumentálást tehát erősen megkonstruált fikció, szinte szürreális elem kíséri, ily módon a film az esszéhez kerül közel. Ugyanakkor a műtárgyak gondos be-, majd kicsomagolását, szállítását, leltárba vételét bemutató képsorok is túllépnek az információ átadás szorosan vett funkcióján, s meditatívabb, reflektáltabb szemlélődésre hívnak. A valóban leíró jellegű vita rögzítésétől az elvontabb jelentés felé megnyíló passzázsokon át a költői-filozófiai magasságokba emelkedő fogalmazásmódig ível tehát a film stílusa, s ez formailag is újító szellemű, különleges világú alkotást eredményez.
A filmben kiemelten fontos az identitás kérdése. Te mit gondolsz, miből áll számodra a magyar identitás? A benini emberek identitáskeresése tükrében, mit jelent számodra a magyar identitás, és mit gondolsz, hogyan lehetett megőrizni ezt az elmúlt évezredben?
A benini emberek identitáskeresésének tükrében elsősorban a kulturális hagyományhoz való viszony fogalmazódik meg, az autonómia, a visszanyert önállóság, a függetlenség jegyében. A magyar identitás ma nézetem szerint kevéssé vet fel ilyesfajta, politikai természetű, védekező, avagy támadó kérdéseket. Számomra az identitás elsősorban a kultúrát jelenti, méghozzá a kulturális tradíció átírását a korszerű, újító szellemű formákba. Vagyis a múlt megőrzését a jelen horizontján. Nem nosztalgikus múltidézést, historikus szemléletet. Művészetünkben szerencsére számos példát látunk arra, amikor a tradíció az adott időszak legmodernebb, legújítóbb szellemű, avantgárd formáiba íródik át. Régi és új szintetizálása nem ellentmondásos törekvés. Zenénkben találjuk erre a legszebb megoldásokat Bartoktól Ligetin át Kurtágig, de szerencsére filmtörténetünkben is akadnak erre jelentős kísérletek: a hatvanas évek modernizmusában a magyar történelem, a magyar táj élményvilágából építkező Jancsó Miklós művészete, a közelmúltból pedig a (poszt)szovjet éra tapasztalatát univerzalisztikus látomássá fokozó Tarr Béla fekete-fehér filmjei. Identitásom tehát a kultúrából táplálkozik, megőrzésének kulcsát pedig a progresszív, innovatív formákban látom.
Európa a gyarmati korszak alatt jelentős gazdagságra tett szert. Mint magyar, érzel-e valamilyen kapcsolatot ezzel a múlttal? Szerinted van-e valamilyen felelősségünk vagy szerepünk az afrikai gyarmatosítás és kizsákmányolás kérdésében?
Közvetlen kapcsolat nyilván nincs, a kisebbségek „gyarmatosítása és kizsákmányolása”, mindenekelőtt a romáké, azonban nálunk is súlyos társadalmi kérdés. Ennek megoldásában érdemes figyelni az egykori gyarmattartók magatartására, megoldási törekvéseire. De nemcsak kolonizálóként, hanem kolonizáltként is felvethető nálunk a jelenség, ha a szovjet megszállás negyven évére gondolunk. A rendszerváltás utáni filmművészetünk e téren izgalmas körülményre utal, amikor a (keleti) politikai gyarmatosítástól megszabaduló hősöket a (nyugati) gazdasági kizsákmányolás helyzetével szembesíti, s ezzel az önkolonizáció különös – és fájdalmas – jelenségére hívja fel a figyelmet. S ez a veszély az afrikai gyarmati országokat is érintette, érinti, illetve érintheti.
A film egyik fontos kérdése, hogy a gyarmatosítással kapcsolatos vitákat gyakran más nyelven folytatják le, mint az érintett ország anyanyelve. Mit gondolsz, mennyire játszik fontos szerepet a nyelv az identitás kérdésben?
Szeretném hinni, hogy meghatározó szerepet játszik, noha a tudományban, s ezen belül még a humántudományokban is a globalizáció érvényesül, amely a közös nyelv használatában (praktikusan angol nyelvű konferencia-előadásokban, publikációkban) ölt formát. A számomra fontos kulturális identitásban azonban a nyelvnek, a nyelvi művészeteknek (irodalom, színház, film) meghatározó a szerepe. Miközben néztem Mati Diop filmjét, el is gondolkodtatott, hogy az egyetemisták franciául vitatkoznak nemzeti identitásukról… Nehéz kérdés; a megoldás valószínűleg a kétnyelvűség, ahogy ez számos fejlett nyugati demokráciában már a mindennapi életben is érvényesül (Skandináviában, a Benelux országokban). Ugyanakkor fontos, hogy a saját nyelv ne múzeumi tárgyként funkcionáljon, hanem valóban élő maradjon. Ehhez érdekeltté kell tenni használóit, mondjuk úgy, hogy a hazai közigazgatásban továbbra is az számít hivatalosnak.
Mit gondolsz, vissza kellene-e adni a múzeumoknak az elrabolt műkincseket minden esetben? Tekintettel arra, hogy a múzeumok nemcsak megőrzik ezeket a műkincseket, hanem edukációs szerepük is van a nagyközönség számára, fontos-e szerinted, hogy a műkincsek visszakerüljenek az eredeti országukba, még akkor is, ha ott esetleg nincs megfelelő infrastruktúra azok védelmére és bemutatására?
Ugyancsak nehéz kérdés. Részben technikai, s ez az egyszerűbb: ha nincs meg hozzá a megfelelő védelem és infrastruktúra, akkor megkérdőjelezhető a mindenáron való hazaszállítása a műtárgyaknak. Ilyenkor a bemutatásukat kísérő szövegeknek kell egyértelműen felhívni a figyelmet a történelmi körülményekre, ahogyan ez tudtommal több nyugati múzeum gyarmati gyűjteménye esetében megvalósul. De részben szemléleti problémákat is felvet. Nem szimpatikus, amikor a nyilvánvalóan helyes folyamat, a műkincsek visszaszolgáltatása az egykori gyarmatosított országoknak, harcos magatartással párosul. Ezért zavarba ejtő számomra a cancel culture: bármennyire jogos a múlt helytelen, sőt bűnös politikai és kulturális magatartásainak és azok képviselőinek átértékelése, „eltörlésük”, ha nem ugyanolyan, mégis, attitűdjében hasonlóan erőszakos lépésnek tűnik, mint a gyarmatosítás vagy a kizsákmányolás. A szembenézés, a kritika, a dialógus, a konszenzus lehet a megoldás – mint ahogyan erre a Dahomey – Kik vagyunk? című film is oly érzékenyen és elgondolkodtatóan rávilágít.
A Dahomey – Kik vagyunk? január 30-tól a mozikban.